Vándorfényképész

Benő még csupán fotográfusinasként tett-vett a fotóműteremben, amikor megvásárolta tüköraknás fényképezőgépéhez az első cserélhető teleobjektívjét. Fényképészkollégái ezek után egyszerűen csak Tele Benőnek hívták, miközben előhívta filmjeit és papírképeit a fotólaborban - vígan fütyörészve.

Ősz volt. Egyszer csak felötlött Benőben, mi lenne, ha nem csak arcokat fotografálna, egy kicsit bemutathatná az új teleobjektívjét az ősznek is: a fáknak, leveleknek, alkonyi égnek; fogta masináját és elindult az erdőbe. Nagy műgonddal készülődött elcsípni a megfelelő napsugarakat, rőt vállú hegyekre fókuszálta a távolságot, és amíg a blendéjét állította... egyszer csak szöszmötölést érzékelt a közelben. Arra lesve, egy emberre lett figyelmes, kövér, tele bendőjű ember ücsörgött egy tuskón, és olvasott. Olykor hahotázást, néha csilingelő kuncogást hallatott.

Először úgy gondolta, hogy tovább megy - ám kíváncsisága visszatartotta - odalépett az ember elé, majd megkérdezte, hogy jó irányba halad-e a Balaskó-tető felé - jóllehet Benő tudta, hogy merre halad - ám most egyszeriben a könyv foglalkoztatta. A beszélgetés gyorsan beindult, mintha már régről ismerték volna egymást.   

– Mit olvas bátyámuram? - kérdezett rá Benő.

– Ó kedves, most kaptam egy debreceni barátomtól egy nagyszerű antológiát - s már nyújtotta is a könyvet a fiatalember felé, hogy megnézze azt.

– De hiszen ez egészen friss, látom a borítójáról, hogy 2010-es - csodálkozott csak Benő.

Elég az hozzá, hogy Benő többször járta eztán az erdőt. Még azon a napon ott, a tuskótól indulva bátyámuram felolvasott, közben alig vették észre a sötétedést, nézte Benő bátyámuram száját, fölötte bajusszerű pelyhedzés, néhol egy hosszabb szőrszál lengedezett - ahogy beszélt - olyan jókat kurjantgattak együtt, hol előre futottak örömükben, hol hanyatthengergőztek a füvön, ha valamelyik írás megkacagtatta őket, a telebendő is remegett, de Tele Benő is elfeledkezett magáról, úgy rázta könnyesre szemeit a nevetés.

Ismételten sétáltak egészen az ősz végéig, újabbnál újabb könyvek kerültek elő, felolvasásaik átnyúltak a télbe, még a hideg sem rémítette meg őket, beleélésük intenzitását csak fokozta, ha olykor kesztyűs kezükben acélosodott és rázkódott a jeges széltől, a könyv lapjain található megannyi emberi titok.

Elég az hozzá, hogy a tavasz is elmúlt, jött a nyár, majd elment... a találkozások, felolvasások csak fokozódtak. Mire Benő újra az őszben lépkedett, mellette a száj beszélt; a szavakat hangsúlyozva, ellensúlyozódott a táj szépsége... és furcsa dolgot vett észre a mi Tele Benőnk.

Az eddig bajszos, szőrös, kövér pocakú barátja - mert immár mondhatjuk róla ezt - sudárabb és vékonyabb volt, mint a legegyenesebb fenyő az erdőben, pocakja a sok járkálástól lement, bajsza eltűnt, szőrei hajaj...  csak dús varkocsát leste, és rádöbbent az egyensúlyra, amit eddig a fotólaborban keresett, megannyi hétköznapi ember-arcban, íme itt áll előtte, kint a természet kellős közepén, ahol levelet, fát, erdőt jött fotózni... de annak egy éve már!

2010.12.13.